Az állandó értékelési vágy

Valahol megütötte a fülemet, hogy statisztikák és felmérések alapján a magyar társadalom mennyire élen jár abban is, hogy állandó előítéletekkel rendelkezik, sőt mi több, nem elég, hogy bennünk megszületnek ezek a gondolatok, de utána sem kerülnek elnyomásra, utána sem lendülünk túl rajtuk, hanem kimutatottan vezérlik a cselekedeteinket.

Látni az interneten sok ráébresztő, heuréka élményt adó videót ezzel kapcsolatban, amikor az ember elgondolkozik, hogy na, ezért nem kéne nekem sem így és így viselkedni, de mindezen meghökkenni még mindig édeskevés. Ahogy a de jó lenne sportolni kijelentésnek sincsen fizikai sportértéke, sajnos minden jellegű világmegváltóra váró, benned megjelenő változtatási igény egyenlő azzal, hogy meg sem mozdulsz az ügy érdekében. Amiért ezt a magatartást mégis előszeretettel műveljük az az, hogy ebbe bele nem gondolva megnyugszik a lelkünk, hogy "de én azért AKARTAM tenni a dolog érdekében, vagyis rossz ember nem lehetek". Lehet, hogy ez baromi léleknyugtatóan hangzik, de sajnos valós cselekedet annyi van benne, mint a "nem tettem semmit a dolog érdekében" kijelentésben. Ezt azért fejtegettem ki ennyire részletesen, mert baromi sokszor, baromi sok mindenben elakadunk ezen a ponton, és bizony muszáj lenne ráébredni, hogy például véve a környezetvédelem témáját, az a fajta gondolkodásmód, hogy én egyedül az apró intézkedéseimmel túl kevés vagyok, pontosan a kollektív társadalmi vesztes gondolkodásmódhoz vezet és hatalmas ívben lélekmegnyugtatóan tolod le magadról ezzel a felelősségérzetet. (Azért csak azt, mert ezzel bizony a felelősséged semmivel nem fog csökkenni!)

Visszakanyarodva a felelősségi - szorosan idekapcsolódó de ettől még - kitérőmtől, hogy is van ez a téma, hogy mi és a mi állandó értékelési vágyunk? Mi az az állandó késztetés, hogy ha kérdeztek, ha nem, akkor is megmondjuk valakiről a véleményünket okosabbnak gondolva magunkat, és esetenként jól belegázolunk ezzel egymás lelkébe? Arról a világszeletről beszélve amibe én alaposabban belelátok, számomra ez sajnos egyértelmű tapasztalat. Rendben van, hogy meghallottam a fent említett statisztikai eredményeket, de sajnos ezzel egyet is kell értsek. Tudva tudatlanul egymás élettörténetét vagy ok-okozati összefüggéseit, kérdés nélkül írunk, mondunk véleményt egymásról, és mivel mindenféle divatos és/vagy szélsőséges táplálkozási hóbort is elterjedt, ha valakinek valami éppen bevált, akkor nem ritka eset, hogy úgy esik a másik torkának, hogy már pedig ez a működő módszer, mintha vérre menne a játék.

"Mindenki a saját háza tájékán söprögessen."

- mondták nekünk alsó tagozatban. Ha erre visszagondolok a mai napig cseng a fülemben, ahogy a tanító nénijeink mondják, sőt még egy-egy konkrét helyzetre is emlékszem, de azt is tudom, hogy akkor nem gondoltam volna, hogy ez mekkora igazság lesz később is.

Szerintem igen, itt az ideje az ilyen gondolatainkért és tetteinkért egyaránt felelősséget vállalni, és igen, itt az ideje annak, hogy ezt felismerve mindenki elkezdjen önmagán dolgozni. Azon, hogy végiggondolja az adott helyzetben miért is van relevanciája annak, hogy egyáltalán kifejtse a véleményét, vagy esetleg miért járna jobban az emberiség, hogyha megtartaná azt magának. Nyilván vélemény és előítélet között hatalmas különbség van, de sokszor a véleményed elmondása is felesleges, mert csak kibillented a másikat az egyensúlyából vagy ha nem is volt abban, csak még nagyobbat rúgsz rajta. Én a mai napig dolgozom azon, hogy bizonyos helyzetekben fel tudjam ismerni, hogy előítéletes vagyok és nyilván ennek leküzdésén is dolgozom. Hiszek abban a felfogásban, hogy amire összpontosítunk az életben, odaterelődnek állandóan a gondolataink, az energiáink, ezzel pedig az adott területnek hatalmas építkezőerőt, de negatív példával rombolóerőt adunk. Pontosan ezért próbálom tudatosan távol tartani magam mindettől, és ezzel nemcsak a másnak való ártást szeretném elkerülni, hanem azt is, hogy önmagamban ezeket a negatív területeket akár tudat alatt fejlesszem.

Ezen felül pedig úgy gondolom, és itt jön a csavar, az előítéleteink megfogalmazódásakor sokkal többször önmagunkkal szembeni kételyek vetülnek ki, és sokkal inkább önmagunkba kellene keresni az okát, hogy mással szemben miért vannak ilyen gondolataink. A tapasztalatom ennek a problémának az elszaporodásában pedig, hogy az emberek nem szeretik belátni, hogy bennük is lehet hiba, hogy ezeken a hibákon lehet dolgozni, de igen, itt is egy újabb munkafaktor jelenik meg, és igen, itt sem osztogatnak semmilyen fejlődést alanyi jogon. Akármelyik bejegyzésemben, amelyben valamilyen társadalmilag jelentős problémát, tényt kezdek el boncolgatni, mindig oda kell kilyukadnom, hogy az embereknek - nyilván, akinek nem inge... - büdös a munka, büdös az erőfeszítés, és mindaz, hogy bizony, az életet fejleszteni nem lehet a legkényelmesebb komfort zónából irányítva. Akár korábbi bejegyzésemre reflektálva, ilyenkor jön a sok "neked olyan könnyű" kijelentés, hiszen sokkal könnyebb a komfort zónából ezt szajkózni, mint megmoccanni, és csak egy napját kipróbálni annak, akinek ezt a fejéhez vágtuk. Igen, mindig ehhez a tényhez kerülök vissza, hogy a emberek lusták megmozdulni önmagukért, állandóan a külső motivációt keresik, és amikor megkérdezik, hogy lehetek ilyen motivált és a válaszom az, hogy megvannak a céljaim, amikért szeretnék tenni és az önmagamon tapasztalt fejlődés örömmel és energiával tölt el, úgy néznek rám, mint aki más bolygóról szállt ide. Igen, ezen az úton nekem is van, hogy külső motivációra is szükség van, amiben semmi baj sincsen, hiszen mindenki lehet fáradtabb, lehet nyűgösebb, de konstans módon felvenni ezt a szerepet, szerintem inkább szól lustaságról. Arról, hogy könnyebb kitalálni a világ legfrappánsabb és hosszabb kifogását is annál, hogy 10 percet megmozdulj, vagy rájöjj, hogy bizony a célok elérése valószínűleg nem a 6 évesen elképzelt menetrend szerint fog végbemenni. Kemény és fáj, de igaz.

Könnyebb valakinek a lelkébe gázolni egy teljesen felesleges véleménynyilvánítással, sőt mi több, könnyebb akár fejben lefuttatni azt, hogy "persze, azért néz ki ilyen jól, mert biztos nem is kell dolgoznia, eltartják, van házvezetőnő is, így én is ráérnék egész nap edzeni", minthogy belásd, hogy ez bizony felesleges időpazarlás, és az idődet nem mástól veszed el ezzel, mint az önmagadon végezhető munkától. Erre nagyon jó példa, hogy néha kíváncsiságból szoktam beleolvasni néhány random módon, Facebookon felbukkanó cikk hozzászólásaiba - számomra ismeretlen emberektől - és amit ott olvasok azok egytől egyik jellemzően szitkozódó kommentek. Számomra ez sokszor sokkoló, hiszen egyrészt erre emberek ráérnek, másrészt sokszor teljesen megbízhatatlan forrású, vagy éppen nulla hírértékű cikkek alatt képesek kisebb háborúkat lebonyolítani, és talán ami még sokkolóbb, hogy sokszor ezt olyan hosszas kifejtésekben teszik, hogy azok megírása alatt tényleg igazán megmozdulhattak volna és valami hasznosat is tehettek volna. Ahelyett, hogy a fent hozott példánál maradva, azt az ismeretlen embert szidnák hosszú sorokban, azt is beláthatnák, hogy nekik bizony akkor is dolgozni kell menni, nekik nem telik házvezetőnőre, és bizony tudtommal panaszkodással nem lehet pénzt keresni. Szerintem semmi közöm hozzá, hogy egy másik ember hogyan és mivel jutott oda, ahol épp tart. Sosem tudhatom, hogy milyen tisztességesen és milyen keményen dolgozott meg ezért. Lehet, hogy nem így volt, de ezt a terhet szintén úgy érzem, hogy nem nekem kell cipelnem, sőt, nekem attól, hogy másnak rosszabb, semmi előnyöm és boldogságom nem származik, miért ne éljen ő úgy boldogan és jól ahogy?

Oké, ezektől függetlenül tudom, hogy van az a helyzet, amikor akkor is megvan valakiről a véleményed, vagy esetleg szimplán bosszant, hogy ő hogyan került valahova. Elismerem, hogy ilyen helyzet is van, de van ennek egy másik oldala is. Mégpedig egy olyan, amin az ott csücsülő tényeket már korábban kifejtettem: ha a bosszankodásra összpontosítasz, a te életedbe is ezek a negatív dolgok fognak bekerülni, hiszen erre irányítod az energiáid; teljesen el is lehet ebbe fáradni, és nyilván pont nem arra marad energiád, amire azért jó lenne; hatalmas mennyiségű időt is el lehet így pazarolni, ezzel a mennyiségű idő- és energiavesztéssel pedig a fejlődéstől fosztod meg önmagad. Attól, amit ennyi idővel és energiával mind önmagadra, az életedre fordíthattál volna. Szóval, hogyha másért nem, ezért szerintem valóban érdemes a saját portánkon sepregetni. Nemcsak, hogy saját életünk mutatóinak is jót fog tenni, de valószínűleg társadalmi oldalról sem lenne utolsó ha mindenki elkezdene gondolkodni mielőtt ítélkezik, beszél, véleményt formál.

Szeretettel,

@healtherapy