Szeptemberi motiváció

Kivételesen nem gondolkodtam sokat a címen. Általában számomra a nehéz feladat az, hogy olyan címet tudjak adni egy-egy írásnak, ami felkelti azok figyelmét, akik szívesen olvasgatják a sorokat, amiket Nektek szánok. Most ez nem lett túlgondolva, többek között azért sem, mert az utolsó bejegyzésem is meglehetősen régen készült. Ennek számtalan oka volt, ezek közül meg is említenék néhányat.

1.) Nyár - mondhatnám, hogy számomra a nyár a nagy utazásokról szól általában és nincs időm az online térre, de ez nem lenne igaz. A mondat második fele igen, vagyis általában az egyetlen évszakban, amikor végre nem fázom, igyekszem minél több olyan valós impulzust begyűjteni, amik képesek átlendíteni majd a fázós időszakon, amikor valóban nem lesz erő és kedv kimozdulni a lakásból.

2.) Nyári változások - nem, továbbra sem utazás(ok)ról van szó, ellenben az idei nyaram meglehetősen elég sok életeseményt, változást hozott, beleértve akár egy költözést, új munkát és több kisebb projektet is, amik számomra mind jelentőséggel bírnak, szeretem azt az elvet követni, hogy amit csinálsz, azt igyekezz jól csinálni, így inkább kevesebb aktivitást mutattam online (hogy itt se végezzek félmunkát, inkább nem végeztem semmilyent), és teljes erőmet ezekre a korábban említett új dolgokra, az ezekhez történő adaptációra, a teljes erőbedobásra fordítottam.

3.) Belső rendezkedés - avagy, ha nekem nem volt rend odabent, akkor hogyan is adhatnék motivációt, hogyan is segíthetnék másoknak, vagy éppen hogyan lehetnék támasz, hogyha nem érzem azt, hogy ezt teljesen belülről, őszintén tudom adni. Nem szeretném sem a hitelességem elveszíteni, nem szeretnék sem papolósnak tűnni, így előbb a saját belső békémen kellett dolgoznom és azt kellett helyreállítanom ahhoz, hogy másnak képes legyen erőt adni.

4.) Vissza a természetbe - mondta Rousseau, és mennyire igaza volt. Kicsit újraértelmeztem az ő elvét, bár az övével is teljes mértékben tudok azonosulni, de nekem 21 évesen sikerült megtalálnom a valós pillanatok jelentőségét és azt, hogy mindenkit csak ösztönözni tudjak arra, - valamilyen szinten saját platformjaim és munkásságom ellen beszélve - hogy amennyi időt csak lehet, igyekezzünk az online világtól elszakadva, valós illatokat, színeket, szagokat, látványokat, újra át nem élhető hangulatokat elraktározni, mert ezek lesznek azok a pillanatok akkor, amikor elszakadunk a földi világtól, amik összeadódva kirajzolják azt a személyiséget, ami a nekünk adatott idő alatt a sajátunkká válhatott.

Ezt terveztem eddig bevezetésnek, vagyis inkább magyarázatnak, hogy hol is voltam eddig. Most jön csak a lényeg, hogy miért is lett ilyen könnyű ennek a bejegyzésnek címet adni és miért is lett ez a cím maga.

Úgy érzem tehát, hogy megvan az a belső békém, amiből erőt merítve újra tudok írni, mégpedig nem másról mint az őszről. Bizony, ezerrel siratjuk a nyarat, itt a suli, az egyetem, a vakáció és a sorozatos nyaralások, strandolások vége. Én is imádom a nyarat, az elsődleges oka főleg az, amit fent említettem, hogy nem fázom, a napelemeim töltődnek, és míg gyakran körülöttem mindenki szenved a forróságban, én akkor érzem jól magamat. Én is tudnám siratni, nekem is vannak, amikben új rendszert hoz a szeptember ismét (például újra visszaszokni az egyetemhez), de bármennyire is ez az út, vagyis az önsajnálat magamra vétele bizonyulna a legegyszerűbbnek, nem hagyom magam.

Pereg az élet, mindig is peregni fog, jönnek egymás után az évszakok, bármennyire is ragaszkodnék az örök nyárhoz, ez nem fog megtörténni, a természet rendjével nem tudok harcba szállni, vagyis hiába szállok, eleve vesztesként sétálok egy erőt csupán elvevő csatába. Ha tetszik, ha nem, ez így lesz, és azért próbáltam metaforával leírni mindezt, hátha magadra ismersz és rájössz, mekkora erő- és időpazarlást végzel akkor, amikor siratod azt, ami úgysem jöhet vissza.

Azért mert nem nyár van, azért mert más rendszerhez kell hozzászokni, más napirutint kell követni, egyáltalán nem kell kevesebb örömmel, élettapasztalattal, élménnyel megtölteni egy napot. Nagyon elcsépelt ugyan, de néha előkerül témaként az életemben, hogy mindig készpénznek vesszük a napjainkat és az időt, amivel rendelkezünk és olyan magabiztosan flangálunk fel-alá a mindennapokban, mintha életbiztosításunk lenne arra, hogy még száz évig fogunk élni. Lehet, hogy fiatalnak érzed magad, vagy számokkal leírva fiatal is vagy, lehet, hogy még valóban minimum 70 évig fogsz élni, de mi van akkor, hogyha nem így lesz? Mi van akkor, hogyha most ugyan egészségesnek érzed magad, de történik valami, ami megfoszt attól, amit annyira készpénznek veszel? Félre ne érts, eszem ágában sincsen riogatni azzal, hogy úgy gondolj az életedre, hogy felesleges tervezni, és mindjárt itt a vég, de néha érdemes kicsit átértékelni ezeknek a fényében a dolgokat.

Átértékelni arra vonatkozóan, hogyha most közölnék, hogy életed utolsó egy hete következik, akkor ugyanúgy cselekednél-e, mint ahogyan most fogsz? Átértékelni olyan szempontból, hogy a szeretteidtől úgy váltál-e el, hogy a lelki békéd meglegyen ahhoz, hogy történjék bármi, a találkozásotok és az utolsó elválásotok méltó volt hozzá, hozzád és így a kapcsolatotokhoz? Átértékelni olyan szempontból, hogy lehet, nem a Balcsi parton napozgatva fognak eltelni az őszi napjaid, de valóban kevesebb csodával lehet megtölteni a mindennapokat pusztán azért, mert egy másik évszakot írunk éppen?

Az idő, az életed ugyanúgy telik télen és nyáron is, az időd rohan, nem tudhatod, hogy mennyiből folyik éppen a visszaszámlálás, viszont azt igen, hogy bármennyi is az annyi, annak a kapitánya, a tervek felállítója és egyben megvalósítója mind TE leszel. Nálad van a kormány, benned van a potenciál, itt az ideje felismerned, hogy egyszer élsz, de akkor jó lenne nagyon! :)

Szóval igen, legyen ez ilyen... hello september!

Sok szeretettel,

@healtherapy