Segítség! Segítség?

Segítség! Segítség?

Újabb igazán gyakori fejezet, ami valamiért másképpen él a fejünkben mint ahogyan azt célszerű lenne megélni. Mire gondolok itt? Hát a jó erős büszkeségünkre, és ami ebből következik, hogy segítséget kérni ciki, segítséget elfogadni ciki, hogyha pedig te azt kértél valakitől, akkor ciki vagy.

Szoros kapcsolatot ápol ez a dolog korábban emlegetett témákkal, úgymint az állandó értékelési vágyunkkal, hogyha valakit látunk segítséget kérni még esetleg néhány megjegyzéssel rúgunk rajta egyet, a motivációval, hiszen azt hisszük sokszor, hogy mindennek bennünk kell gyökereznie és külső motivációt, virtuális popsinbillentést elfogadni gáz, és így tovább.

Számomra az Instagramba csöppenés egyik legmegdöbbentőbb momentuma az volt, amikor szembesültem vele, hogy mennyi ember vágyik különféle témákban valamilyen módon a segítségemre, és ezek általában nem arról szóltak, hogy milyen frizurát csináltassanak, hanem sokkal mélyebb, sokkal bizalmasabb információk birtokába jutottam és jutok a mai napig. Amit mindebből le tudok szűrni azon felül, hogy mennyire hálás vagyok, hogy megtiszteltek a bizalmatokkal az az, hogy mennyi ember szorul valójában segítségre valamilyen témában, és sokkal egyszerűbb így kérdezni és segítséget kérni, hiszen gyakorlatilag így még a szemembe sem kell nézni és virtuálisan, két fél részvételével lerendezzük a dolgot, senkinek és semminek nem kell megtudnia, hogy valakitől segítséget kértél. Remélem nem hangzik lélekbegázlóan, mert nem a segítségkérés jelensége ellen beszélek, hanem a tény ellen, hogy a mai világba ezt is titkolni kell, hogy ne legyél ciki. Azt, hogyha segítséget kérsz, akkor mások azt fogják gondolni rólad, hogy gyenge vagy. Mindegy, hogy lelkileg, anyagilag, testileg, mindegy, hogy mi történt, hogy rázott meg az élet vagy milyen befolyásoló körülményekkel kell szembenézned, legyél Thor törhetetlen pörölye, felejtsd el, hogy ember vagy, és így büszkén mutogat rád a társadalom. Igen, abban a három percben, amit a napod 24 órájából érzékel. A maradék 23 óra 57 percben pedig maradsz te és a gondolataid, jó esetben valahogy megoldásra lelsz hosszabb rövidebb idő után, rosszabb esetben pedig ránt magával a mélység.

Barátaim (!) van, hogy úgy írnak nekem, hogy ne haragudjak, hogy mostanában ilyen sok segítséget kérnek, ennyi tanácsra szorulnak, most nehezebb időszakot élnek át, de NE HARAGUDJAK. Hogy micsoda? Talán utolsó gondolatnak sem nevezhető, hiszen ez még utolsó helyen sem fordulna meg bennem gondolatként, hogy haragudjak. Rengeteget segít, hogyha szimplán végiggondolod, hogy a te életed milyen. Egyszer fent, egyszer lent. Kellenek a lentek, hiszen így értékeled, hogyha bármennyit is, de elindultál felfelé. Sötétség nélkül nem látnánk a fényt sem. Hogyan hibáztathatnánk valakit azért, mert éppen ő lent van? Nekünk is a támogató szavak esnének jól ilyen helyzetben, idegenektől pedig az a gesztus, hogy a) nem a mai világ sajátságával élve hidegen sétálnának el mellettünk az emberek a legnagyobb bajban, b) hogyha már odaálltak legyőzve a kollektív társadalmi hidegséget, úgy próbálnának hozzánk közeledni, hogy mérlegelnék magukban, hogy az állapothoz amit látnak, fogalmuk sincsen, hogy milyen úton módon jutottunk el, és megannyi életkörülményt módosító tényező lehet mindenki életében, amiről egyáltalán nem tehet.

A városban rendszeresen látok egy beteg, kerekesszékes embert. Sokszor mentem el mellette szó nélkül, de mindig elgondolkodtat és figyelmeztet arra, hogy hálás legyek minden apró mozzanatért, pillanatért, amiben részem van. Nem kell nekem mindenből a luxuscikk ahhoz, hogy boldog és gazdag legyek. Egészséges vagyok, van mit ennem, van mit felvennem, van hol aludnom, nem vagyok magányos, sőt, fiatalkori panasz helyett itt lenne az ideje az égre nézve hálát adni azért, mert TANULHATOK is. Megvannak a lábaim, tudok sportolni, tudok a kezeimmel írni, ismerem az internetet, kapcsolatba léphetek veletek is. Szeret a családom, én is őket. Vannak nehezebb helyzetek, de nem félünk segítséget kérni, elmondani egymásnak a gyengeségeinket és ami sokszor a legnehezebb, nem félünk belátni ha tévedtünk és legyőzni a büszkeségünket azzal, hogy bocsánatot kérjünk. Vissza a bácsihoz. Elgondolkodva sokszor, hogy milyen események juttatták őt ebbe a helyzetbe, múltkor arra lettem figyelmes, hogy ahogy kétszázzal száguldottam valahova gyalog, a zebrán már átérve, egy kisebb emelkedőn a kerekesszéket megfordítva tud csak "feltolatni", láttam, hogy eléggé nehéz feladat. Sokszor látom a bácsit. Látni, hogy megviselte az élet, nemcsak azzal, hogy kerekesszékben él, de nehéz életkörülmények között is. Látni rajta, előítéletek végett nem sokat mennek oda hozzá. Átsiettem a zebrán, bármekkora rohanásban is voltam, gyorsan megkérdeztem, tudok-e neki segíteni. Sajnos mondhatni elkéstem, mert addigra már feltolatott, de hatalmas mosollyal válaszolta, hogy nem, köszönöm. Mosolyogva mentem oda hozzá. Mosolyogva kérdeztem meg tőle. Mosolyogtam rá. A válasza ugyan már elutasítást mondott, hiszen addigra már megküzdött az akadállyal, de láttam a szemében és a mosolyában, hogy mennyit jelentett neki az, hogy odafordultam hozzá, mosolyogtam, és nem hagytam, hogy a társadalmi vágtában éppen arról feledkezzünk meg, amire születtünk:

embernek lenni...

Szeretettel,

@healtherapy